Tartozás-kiegyenlítés-oldás

Tegnap este munka után moziba mentem egy régi ismerősömmel.
Mindenképp meg akartam nézni a Samsara című filmet és tegnap vetítették a Picadilly Circus melletti Odeon moziban.Ennek nagyon megörültem,mert ez legalább központibb részén van a városnak és könnyen megközelíthető,nem pedig egy megtalálhatatlan  Temze parti kűlvárosi művészmozi:)

Itt a film trailere.Ugyanaz készítette mint aki a Barakkát,és hasonló a felépítése is,csak más helyeket,embereket mutat be.Nekem kifejezetten tetszett!:) Viszont,mondjuk ahoz,hogy pontosan értsek utalásokat nem ártott,hogy ismertem pár szimbólum tartalmat,amit felhasznált.Szóval aki ezzel nem volt teljesen tisztában,annak nem biztos,hogy mindíg leesett miröl is van szó.Ezentúl finom sült krumplit ettem és a kinai negyed egy kis részét is láttam:)

De az amit le szeretnék írni,az egy hosszabb történet és egy hoszabb folyamat eredménye.

17 éves koromban az első "komoly" barátom,végleg Budapestre tette át a székhelyét és ez,más tényezők mellett erősen befolyásolta a kapcsolatunk minden aspektusát.
Ennek a blognak az intimitási kerete nem engedi,hogy teljes részleteiben tárjam elétek a folyamatot,de a lényeg,hogy én akkor úgy éltem meg,nagyon egyedül hagyott,egy számomra nagyon nehéz és fájdalmas helyzetben.Cserbenhagyott.
Ő 18 vol én 17. Kölykök.Csak akkor ezt nem tudtuk még:)

Nyolc év telt el ezután úgy,hogy nem találkoztunk és nem is beszéltünk egymással.Közösségi oldalakon mindíg bejelöltük egymást ismerősnek,de soha egy szót sem váltottunk.
Én a 8-ból  kb.6 éven keresztül rosszúl voltam ha megláttam a képét valahol:) És ez most nem költői túlzás volt:)
Aztán egy idő után enyhült ez az érzés.Majd elmult.

És akkor hirtelen feltünt.Jelezte,hogy ő is Londonban él.És,elkezdett visszaszivárogni a mindennapjaimba.
Ahogy kiértem ő volt az első aki keresett,aki minden alkalmat megragadott arra,hogy segítsen,kényeztessen,szórakoztasson.Gyakorlatilag neki volt köszönhető,hogy egy percig sem éreztem magam egyedül ebben a városban.

De arról,ami 8 éve történt nem beszéltünk.

Elkezdtem tudatosan odafigyelni mi is zajlik.Miről szól ez a figyelem amit kapok és amit elfogadok,annak ellenére,hogy nem viszonzom különösebben.Sőtt néha vissza is élek vele.

És az jutott eszembe sokszor,hogy lehet törleszt.Mit?azt,hogy egyszer régen nem állt mellém.Most megtette.Azt,hogy nem segített,most megtette.

Hagytam.Mert inkább éreztem mint tudtam,hogy ezt nem csak nekem fontos megélnem,hanem neki is fontos adnia.Hogy eltünjön a lelkiismeretfurdalás,a szégyenérzet.Valamiért ami már rég elmúlt,csak a fájdalma maradt itt.

És tegnap este,létrejött az oldás.Moziból hazafelé jövet elkezdtünk beszélgetni.ARRÓL.Eleinte csak tárgyilagosan.Hidegen.Mintha egyikünknek se lenne hozzá semmi köze.Elakadtunk.Aztán már úgy,hogy arról beszéltünk ki mit élt meg.AKKOR.

És innen  már nem kellett sok ahoz,hogy megtörténjen a csoda.Egy hosszú ölelésben feloldódjon minden,aminek már nincsen helye.Hogy az ami térben és időben elmúlt az elmúlhasson érzésben és cselekvésben is.

Érzem,hogy megkönnyebbűltem.

Köszönöm.Neked,magamnak,magunknak,hogy ezt átélhettük.

u.i.: Emlékszel még arra a képre amit az első közös kirándulásunkon készítettek rólunk? Azt ha megvan küld el:)Tudod,egy idétlen zöld sapka van rajtam:) Meg a te tréninged talán.